Ahogy visszaemlékszem a gyermekkoromra, mindig vonzódtam a lélek rejtelmeihez, a pszichológiához, később a reinkarnációhoz, és nagyon érdekelt, hogy mi van az emberi álarcok, játszmák mögött, amit az emberek mutatnak magukból. Felfedeztem, hogy van egy belső hangom, ami mást mond, mint amit tanítanak nekem a szüleim, vagy amiről egyáltalán beszélnek a felnőttek, és ez egyre erősödött az évek során. Nem tudtam azonosulni a többség meggyőződésével, hittem, hinni akartam, hogy a világ jó, szép és igazságos, mert valami nálunk hatalmasabb, tökéletesebb erő működteti azt, amit nem kell megérteni ahhoz, érezzük. Volt egy mély meggyőződés bennem, hogy csak a szívből jövő szavak és tettek visznek előre, és ezt mindenkinek tudnia kell, ha én is tudom, miért nem hallgatnak meg?! Hiába intettek le, vagy néztek bolondnak/szőkének, a belső bizonyosságom nem gyengült meg, sőt, már akkor magaménak éreztem azt a mondást, hogy ami nem öl meg, az megerősít. 

Nem értettem, hogy az emberek miért játsszák meg magukat, miért hazudnak és színészkednek, éreztem és tudtam, hogy nem igaz, amit mondanak. De az akkori nevelési rendszer még inkább tekintélyelvű volt, mint most, ezért mindent megtettek, hogy kiöljék belőlem ezt, de úgy tűnik nem jártak sikerrel. 

Először, már kislány koromban azt határoztam el, hogy ha nekem majd gyermekem lesz, akkor biztosan másképp fogom nevelni, és jó sok gyermeket szeretnék, mondjuk egy óvodányit, hogy én lehessek a legjobb anyuka a világon. Annyira szerettem köztük lenni, velük foglalkozni, megértettem őket, és ők is engem. Elég hamar rájöttem, hogy gyermekekkel kapcsolatos munkát szeretnék végezni, ezért már a gimnáziumi éveim alatt elvégeztem egy baby-sitter és csecsemőgondozói-elsősegélynyújtó tanfolyamot a Vöröskeresztnél, és elkezdtem először csak családon belül, majd később ajánlások útján egyre több gyermekre vigyázni.

Közben megérett bennem, hogy a legjobb anyuka a világon egy óvodában lehetnék, amíg nincs saját gyermekem, és rájöttem, hogy hogy ezt a munkát nekem találták ki, hiszen ez számomra nem is munka. Próbáltak lebeszélni, hogy nem fogok tudni megélni belőle, meg hogy ez nem jó ötlet, és mennyire tehetséges vagyok például a kézműves dolgok terén, szeretem a természetet, legyek inkább virágkötő. Érettségi előtt kicsit meg is inogtam azzal a nyomással a vállamon, hogy most az egész életemre szóló döntést kell meghoznom. Elbizonytalanodtam, de végül egy osztálytársam, akivel nemrég újra összesodort az élet – mert nincsenek véletlenek -, azt kérdezte tőlem, hogy mit tartok értékesebbnek, egy virágot nevelni, vagy egy gyermeket? Ez a kérdés akkor (és azóta is) segített a döntés meghozatalában, de az út mégis kalandosan és akadályokon át vezetett a Budapesti Tanítóképző Főiskoláig, de amikor egy út ki van jelölve, akkor nincs az az akadály, ami megtántoríthat, így aztán kiváló eredménnyel végeztem el, és az évfolyam legjobb óvodapedagógusa lettem.

Főiskolai éveimben elkezdtem érdeklődni az alternatív pedagógia, pszichológia iránt, el is végeztem egy Gordon módszer tanfolyamot. Azóta megismertem és tanulmányoztam számos egyéb irányzatot. Többek között – már akkor is – a Waldorf pedagógia áll(t) hozzám közel, és az évek során több szempontból is mélyebb kapcsolatba kerültem vele: elkezdtem filozófiát tanulni az Új Akropolisz Kulturális Egyesületben, ahol többet megtudhattam az alapítójáról, Rudolf Steinerről, akinek emberközpontú felfogása az antropozófia nagyon megfogott. Majd két alkalommal majdnem elkezdtem a Waldorf pedagógus képzést, először önszorgalomból, majd egy induló Waldorf óvoda vezetői tisztsége betöltése kapcsán, de egyik alkalommal az anyagiak, második alkalommal a már akkor megszületett kislányom miatt mondtam le róla. Majd legerősebb kötődésem akkor alakult ki, és tart azóta is a Waldorf pedagógiával, amikor kislányom az állami óvoda két éve után Waldorf óvodában folytatta kisgyermek éveit, és jelenleg pedig Waldorf iskolában tanul. Így szülőként is közvetlen, hiteles tapasztalatokat tudtam (és tudok) szerezni azóta is. 

A másoddiploma elvégzése (2015) már tudatos döntés volt, addigra biztosan tudtam, hogy egyszer lesz egy saját óvodám. Ezért elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Pedagógiai karán a pedagógus szakvizsgát és a közoktatásvezetői szakot, szintén kiváló eredménnyel. A szakdolgozatom kapcsán egy kicsit jobban elmélyültem a Waldorf mellett más alternatív pedagógiai irányzatokban, mint pl.: Rogers, Freinet, Winkler Klára, Montessori Mária. Ez utóbbi szintén nem először került a látóterembe, hiszen egy évet dolgoztam már korábban egy Montessori magánóvodában, és már akkor nagyon megszerettem ezt a fajta hozzáállást a gyermekekhez. Ezért aztán szinte egyenes út vezetett a Montessori pedagógus tanfolyam elvégzéséhez, és egy Montessori magánóvoda létrehozásához és elindításához.

Mostanáig számos óvodában folytattam gyakorlatot, dolgoztam óvónőként, óvodavezetőként, szám szerint 10 magán- és állami intézményben fordultam meg, hosszabb-rövidebb időre, és sajnálattal tapasztaltam, hogy a régi, elavult módszerek nem vezetnek eredményre. A sok, csupán megszokásból alkalmazott, rutinszerű nevelési elvek indokolatlan, értelmetlen, tudatlanul való alkalmazása felesleges feszültséget gerjeszt a nevelés minden résztvevője számára, és inkább káros, mint előrevivő. Tendencia, hogy a Sajátos Nevelési Igényűnek megbélyegzett gyermekek száma exponenciálisan növekszik. A gyermek, mint önálló, egyedi és megismételhetetlen individuum elveszik. Az óvodapedagógus szakma kiöregedőben van, ráférne a frissítés, de ez a pálya nem túl vonzó a fiatalok számára ismert okokból kifolyólag, amiket itt nem tisztem felsorolni. A még lelkes, elhivatott frissdiplomásoknak nincs eszköz a kezükben, nincs gyakorlatuk, és egy kiégéssel küzdő mentortól vajon milyen mintát kaphatnak?! Tisztelet a kivételnek! Az évek során a legtöbbet hallott válasz a kezdeményezéseimre, a miértjeimre az: „így szoktuk” volt. Nem tudom ki, hogy van vele, de nálam ez vörös posztó. Én hagyománytisztelő, konzervatív, és örökérvényű értékeket tisztelő embernek tartom magam. Ugyanakkor tudom, hogy a világunk folyamatosan változik, ezért szükség van változásra, ehhez a változás szükségességét belátni, és hajlandónak lenni változtatni is. Ez persze felelősség, ahogy minden döntés az életünkben. Hiszen magunkkal kell kezdeni a változást, hogy a világban lássuk visszatükröződni azt.

Amikor kislányom már óvodás volt, és én is óvónőként újra dolgoztam már akkor egy szívemnek különlegesen kedves kislétszámú csoportban, ami ugyan „rendes” állami óvoda volt, de mégis szinte minden harmadik gyermeknek volt valami különlegessége, amitől eltért az áltagostól, ezt úgy nevezik ma ismert rövidítéssel, hogy: SNI-s, vagyis sajátos nevelési igényű. A kislányom csoportjában is akadtak ezzel kapcsolatos problémák, és ez a helyzet azóta csak fokozódik. Volt szerencsém megtapasztalni minden oldalról ennek a helyzetnek a méltatlan mivoltát, hiszen volt saját gyermekem, aki hátrányos helyzetűnek született, van egy kislányom, aki a csoporttársa problémája által szenvedett el traumákat és volt/van óvodásom, aki enyhébb, vagy súlyosabb, egyértelműen diagnosztizált vagy letagadott nehézségekkel küzdött. Olyan szülő is van, aki szeretne mindent megtenni gyermeke megfelelő körülmények közötti neveléséért, de nem talál megoldást, túl van sok csalódáson és téves diagnózison, hibáztatáson, önmarcangoláson. Találkoztam szülőkkel, akik tudatlanságuk, vagy téves tudásuk miatt nem mérték fel a helyzetet, és amikor már tüzet kell oltani, akkor mindenki kapkod ide-oda, de valódi sikert akkor lehet elérni, amikor még a megelőzés fázisában vagyunk. Akkor vált igazán egyértelművé számomra, hogy a rendszer nem jól működik, és nem támogatja a problémásnak mondott gyermekeket, sem a szüleiket. Akinek valóban szembetűnően speciális segítségre lenne szüksége a megfelelő fejlődéshez, azt nem szűri ki, viszont aki csupán egy picit tér el az átlagosnak mondott fejlődésűektől, az rögtön bélyeget kap. Rájöttem, hogy a legfőbb probléma az, hogy a szülők nincsenek megfelelően tájékoztatva, tévesen elhitetik velük, hogy előnyökkel jár a „státusz”, de valós segítséget nem ad. A pedagógusok is magukra vannak utalva, mert bár az integráció alapja a megfelelően képzett gyógy- és fejlesztőpedagógusokkal való szoros együttműködés lenne, de a fennálló és kicsit is tájékozott emberek számára ismert helyzet miatt ez igen kevés óvodában tud megvalósulni, ha egyáltalán megvalósul. Azóta is szívemen viselem ezeknek a különleges gyermekeknek a sorsát, és bár annakidején lebeszéltek a Gyógypedagógiai Főiskola elvégzéséről, többféle hosszabb-rövidebb tanfolyamot elvégeztem a témában, és az élet és a munkám lehetővé tette, hogy tapasztalatokat szerezzek egyéni fejlesztésben is, és megérezzem affinitásomat, ami által sikereket érhettem el csodás kisgyermekek életében. Számomra mindennél többet jelent az, hogy ezeknek a gyermekeknek az életét jobbá tegyem, hogy az elfogadásukat, a megértésüket közelebb hozhassam első körben a szüleikhez, majd későbbiekben a pedagógusokon keresztül a társadalomhoz. Egyre nagyobb az érdeklődés ezzel kapcsolatban és már több száz anyuka érdeklődött azon előadások iránt, amiket a témában rendszeresen tartok online. 

Ha kíváncsi vagy egy kicsi lány anyukájának: Nyaka Edina Dórának a véleményére, kattints ide.

Ösztönösen nyúltam már egészen kezdő koromban is a zenéhez és az alkotáshoz, mert addigi tapasztalataim szerint a zenével támogatott szabad mozgás és a szabad asszociációs vizuális alkotás által minden gyermek örömmel kifejezi ki önmagát. Kislány koromban nekem is ez volt a kedvenc időtöltésem, és mai napig a szabad alkotás által tudtam felszabadítani kreatív energiáimat. Többféle eszközt is alkalmaztam és bevittem a csoportjaimba munkám során, ahol csak lehetett, mint például mindenféle festékek: tempera, akvarell, akril, ételfesték, és nyomot hagyó anyagok: kréták, viasz, szén, plasztikus-formázható masszák: különböző gyurmák, agyag, kenyér-sütemény kikeverés és formázás illetve sütés, textiliák, gyöngy, stb. Előszeretettel használom a természet adta kincseket: kagylók, csigaház, kavicsok, előtérbe helyezve az újrahasznosítást és a zero waste személetet. A mai napig szeretek újdonságokat kipróbálni főleg a gyermekekkel együtt, nem a megszokott, unalomig ismételt tevékenységekkel, hanem inspirálódni általuk, a szárnyaló fantáziából kiindulva, illetve visszanyúlni az magyar népszokásokban is alkalmazott hagyományokhoz, technikákhoz, mint például a nemezelés, szövés-fonás vagy gyertyaöntés, nem megvetve más népek szokásait sem, mint például a tökfaragás.   

Ezen a vonalon először Kokas Klára szólított meg. Elkezdtem jobban megismerkedni módszerével. Csodálatos életművét és tanításait tanulmányozva, majd egy egynapos továbbképzésen, eldöntöttem, hogy mindenképpen megtanulom ezt a módszert, mely egy zenei alapú komplex művészetpedagógia, aminek a célja a harmonikus személyiségfejlesztés az ének, a zene, a mozgás, a dramatizálás, a mesélés és ábrázolás által. Így 2018-ban az alap és 2019-ben a haladó tanfolyamot is elvégeztem. Mivel Kokas Klára Kodály Zoltán tanítványa volt, azt vallotta, amit ő is, hogy a lehető legkorábban, már magzati korban el kell kezdeni a zenei nevelést, hogy lelkileg egészséges csecsemőt hozzunk a világra. Munkássága, személyisége, gyermekekhez való odafordulása nagy hatással volt rám. Az ő szavaival élve: 

„Az anya nem csak a testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.” /Kodály Zoltán/

Ezt a szemléletet is beépítve viszem tovább a Léleknevelésben gyermekeknek szóló programjaimon, mint például a KézművesKeddj! A várandós, vagy kisgyermekes szülőknek pedig a Dédelgető MINidő Szülőklubban olyan formán, hogy a szülőket szeretném felkészíteni a gyermeknevelés rejtelmeire, hogy nem csupán testileg, de lelkileg is EGÉSZséges gyermeket nevelhessenek. Ehhez szükséges tisztában lenni azokkal az ősidők óta ugyanúgy végbemenő belső, idegrendszeri, fiziológiai és főleg lelki folyamatokkal is, amik a fejlődést jellemzik és támogatják, és hogy ezeket szülőként/pedagógusként hogyan tudjuk elősegíteni.

Később tanulmányaimat rendszereztem és elmélyítettem egy személyközpontú művészetpedagógiai továbbképzésen, melyen számos sajátélményben is volt részem, ami az önismeret útján vitt egyre mélyebbre.

A spiritualitás útján Szepes Mária indított el a Vörös oroszlánnal, majd a Mennyei prófécia állított irányba, később Bryan Tracy, Neale Donald Walsh, Müller Péter, majd Esther és Jerry Hicks, Dr. Bruce H. Lipton, és jelenleg épp Dr. Gary Douglas, Dr. Wayne W. Dyer, Dr. Joe Dispenza könyvei azok a teljesség igénye nélkül, akik inspirálnak. 

Ahogy már említettem 2006-ban elkezdtem filozófiát és önismeretet tanulni, ami azóta is tart, hiszen ez egy életre szóló hozzáállást, elköteleződést jelent. Kerestem azokat a válaszokat, amiket ott meg is találtam az összehasonlító tanulmányozás által és az instruktoraimnak hála, köztük is legfőképp Apáti Jánosnak, illetve az iskola vezetőjének: Deák Szilviának köszönhetően. Jelenleg is, online coaching formájában rengeteget köszönhetek Dr. Havasi Ferencnek, aki az Új Akropolisz szegedi központjának a vezetője. Személyiségembe beépültek a régi nagy bölcsek tanításai, úgy, mint Szókrátész, Plátón, Seneca, Marcus Aurelius…különösen a sztoikusok tanításai fogtak meg, hiszen az elméleti tudás mellett olyan gyakorlati tanácsokat adnak az olvasó számára, amelyek a mai világban is tökéletesen alkalmazhatóak. Buddha pedig a buddhizmus világába vonzott: a Nemes Nyolcrétű Ösvény tanításai szerint igyekszem élni, és hogy, hogy nem, az életemben fontos szerepet kapott a Pránanadi és a Pránanadi Reinkarnáció, mely utóbbi tanaival a leghitelesebb forrástól, a magyarországi tanvédő lámától volt szerencsém megismerkedni, és mesteri szintre fejleszteni. Ezek a tanulmányok erősítették meg bennem azokat a gyermekkori érzéseket, amiket azóta bátran felvállalva képviselek, hogy nem csupán emberi testben élő lények vagyunk, hanem elsősorban halhatatlan lelkek. 

A tanultakat mindig igyekeztem beépíteni az életembe, és alkalmazni a gyakorlatban is. Alapul vettem az ősi mondák, népmesék tanításait is, mai napig merítek ezekből a szimbolikus nyelven íródott remekművekből. Elismerem a mesepszichológia és mesepedagógia jeles képviselőit, könyveik, előadásaik, tanfolyamaik sora van mögöttem: Kádár Annamária, Boldizsár Ildikó, Bajzáth Mária. 

Külön említést érdemel egy számomra oly fontos példakép: Dr. Vekerdy Tamás, akinek élete utolsó előadásán is ott lehettem, és legtöbb könyvét neki olvastam, és olvasom rendszeresen a mai napig, hiszen minden szava aranyat ér, ha jól értelmezzük. Egyik legfontosabb mondata számomra, ami a küldetésem kiindulópontja is egyben: 

„Olyan legyen-e a gyermekem, mint amilyennek én elvárom – mint amilyennek a gyakran oly rosszul ítélő, rossz úton járó külvilág elvárja -, vagy hagyjam (és segítsem!) önmagává bontakozni, a maga tempójában.” /Dr. Vekerdy Tamás/

Legnagyobb példaképem Prof. Dr. Bagdy Emőke, iszom a szavait, tudását, személyiségét, előadásmódját, életét, intelligenciáját egyedülállónak és lenyűgözőnek tartom, nagyra értékelek. Egyik előadásán a spiritualitás szó helyett az átlelkesítést használta, ami szerintem nagyszerűen kifejezi annak értékét és lényegét, amit én is képviselek, azóta használom én is ezt a kifejezést. Ha lehet ilyet mondani, akkor az ő egyik cikkében írt kijelentését tettem magamévá, és ezt a hívást érezve kezdtem bele a Léleknevelés szülőknek szóló üzeneténének a közvetítésére, ami így szól: „Az ember egyedi példány, vannak közös dolgok, ami alapján el lehet indulni. Első lépésben a szülők gondolkodását kellene visszaszelídíteni oda, hogy felelősséget vállaló, életet adó lényként rájöjjenek: megismételhetetlen, nem átlagos gyerekeket nevelnek. A szülők nevelése, a szemléletük megváltoztatása tudna valódi változást elindítani.” /Prof. Dr. Bagdy Emőke/

Példaértékű még a munkásságuk számomra és sokat tanultam és tanulok ma is folyamatosan Tőlük előadásaik, könyveik, személyes konzultációk során a teljesség igénye nélkül: Böjte Csabának, Almási Kittinek, Pál Ferinek és Polus Enikőnek. Számos pedagógiai és pszichológiai továbbképzés, tanfolyam, előadás, könyv, hanganyag, cikk, elmélet, eszme, tanulmány és gyakorlati tapasztalat van a hátam mögött, amiket nem is szeretnék most felsorolni, mert tudjuk, hogy a papír sok mindent elbír, és nem hiszem, hogy ez számít, sokkal inkább abban hiszek, hogy az őszinteség, a hitelesség, a szeretet mindenek előtt utat talál azokhoz, akiknek szüksége van rá(m). Ha mégis kíváncsi vagy rá, hogy milyen tanulmányokat folytattam a teljesség igénye nélkül, a leglényegesebbeket itt megnézheted.

2010-ben férjhez mentem, és megszületett várva várt gyermekünk, Hunor, aki csupán 31 hetes magzati élet után 2011.11.11-én döntött úgy, hogy ideje csodákat tenni a világban. Születése után kiderült, hogy Down szindrómás baba, a vele járó súlyos szív-fejlődési rendellenességgel, amit meg kell majd műteni. Rövid: nem egész 10 hónapos, küzdelmekkel és próbákkal teli, tanulságos életének köszönhetem a lélekjelenlétem és a küldetésem, hogy mindenben és mindenkiben meglássam a jót. Megtapasztalhattam általa, hogy milyen érzés hátrányos helyzetű, sérült, beteg, megbélyegzett gyermek édesanyjának lenni, igazságtalanságok, méltatlan és megalázó helyzetek ellen küzdeni, az érdekeiért tűzön-vízen át menni előre fáradhatatlanul. Legnagyobb tanítása számomra a hála, mint a legmagasabb szintű szeretet, elfogadás, és a szülőség szentségének megtapasztalása.
Évekkel később, amikor a Léleknevelés módszere megfogalmazódott bennem, az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy általa lehet ez egy olyan kút a szomjazó szülők számára, hogy merítve belőle mindig felfrissülhetnek, megújulhatnak. Mindezért, és hogy ezt méltó módon megélhettem és mellette lehettem élete szinte minden percében, de legfőképp az átkelés pillanataiban, hogy az általa megélt veszteségből lelkierőt meríthettem, hogy engem választott édesanyjának, a férjemet édesapjának, áldottnak érzem magam.
Ha megtisztelsz a bizalmaddal és kíváncsi vagy rá, Te is erőt meríthetsz belőle, ha megnézed ezt a kis videót (jó, ha van nálad zsebkendő): https://www.youtube.com/watch?v=Az1ekqh7u3w

Hunor égbe költözése után nem egész 10 hónappal, vészesen veszélyeztetett terhességet követően makk egészségesen, legnagyobb örömünkre megszületett Kincső, mert egy valódi kincs ő! Angyali csoda, aki élő bizonyítéka annak, hogy módszerem működik. Folyamatosan figyelem, tanulok Tőle és általa, büszkén és megindulva tapasztalom, élem azt, amit minden erre nyitott Szülőnek szeretnék átadni, hogy minden gyermek egy-egy csoda, és szülőnek lenni óriási felelősség, és egyben csodálatos lehetőség!

Mindig hittem a mesékben, vártam a királyfit a fehér lovon. 2007-ben ismertem meg az álombéli jóképű lovagot, aki felkért táncolni egy szórakozóhelyen, ahol nem állt szándékomban ismerkedni, majd aki 2010-ben feleségül vett. Eskünk Isten szent színe előtt köttetett, így hát bár kijutott bőven az utóbbiakból, de kitartottunk jóban-rosszban, egészségben-betegségben, örömben és nehézségben. Együtt haladunk, egymást sosem hagyva hátra, a mai napig szeretetben, tiszteletben elköteleződve egymás iránt. Voltak és vannak nehéz időszakok, de a szeretet megtartó ereje, a közösen átélt veszteségek, küzdelmek, örömök és bánatok, emlékek és tapasztalatok erre az életre – vagy tán örökre -,   összekötnek. Büszke vagyok rá, hogy a legnehezebb próbákat is kiállta a házasságunk!

2017-ben mondhatom, hogy egy olyan megpróbáltatáson mentem keresztül, ami utólag visszatekintve számomra felért egy beavatással. Kiderült, hogy egy különlegesen ritka, rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak a bal vállamon. Tudtam, hogy miért kell megküzdenem most ezzel, mert hiszem és vallom, hogy minden betegségnek az oka a lélekben keresendő.  Ismét előtérbe került a mondás, ami már többször segített: ami nem öl meg, az megerősít. A férjemért, a gyermekeimért, a küldetésemért négy műtét során megfizettem az árat, hogy maradhassak, és hogy az álmom valóra válthassam! Elköteleződtem és felelősséget vállaltam, hiszen ezzel bizonyítékot kaptam, hogy dolgom van még itt a Földön.

Kislányként volt egy álmom, hogy van egy olyan hely, ahol sok kis csoda-gyermekkel vagyok körülvéve, ahol mindenki jól érzi magát, és igazán boldog. Ez végigkísérte az életemet, újra és újra előtérbe került, megvalósulni látszott, hol óvoda, hol családi napközi formájában, hittem, hogy meg tudom valósítani, hogy valóban a gyermek érdeke áll minden más felett, de kudarcot kudarcra halmoztam. Csalódások, tragédiák és katasztrófák során mentem keresztül, amiket most már úgy látok, mint szükséges lépcsőfokok, amik felkészítettek a küldetésem beteljesítésére. Minden jó okkal történt.

2019-ben egész családom élete felfordult, amikor a 18. kerületből a 3. kerületbe költöztünk, mert egy magánóvoda létrehozására és szakmai vezetésére kértek fel. A fenntartó célja csupán a pénzügyi nyereség volt, amivel nem tudtam azonosulni, főleg nem úgy, hogy mindez embertelen bánásmóddal párosult. Az, hogy jó döntést hoztam, számomra az bizonyítja, hogy a mai napig sem létesült ott óvoda. Mégis azt gondolom, hogy fontos és sorsszerű lépés volt, hiszen ezen a helyen ismertem meg azt az embert, aki már akkor azt mondta, hogy példaként néz rám, és azóta szakmai mentoraként segíthetem az útján, és jelenleg jóbarátként tekintünk egymásra, sőt a Léleknevelés születését is végigasszisztálta, ő Janotka Diána, akivel a programokat tartjuk, akivel a gyermekboldogítást megtapasztalhatod. 

Majd egy állami óvoda vezetői pályázatához álltam nagyon közel, de itt is másfelé sodort az élet, egyértelmű jeleket kaptam, hogy nem ez az utam. 

Az állami- és a magánszférában tapasztalt kudarcok után úgy döntöttem vállalkozói létbe kezdek, először egy már meglévő vállalkozáshoz társultam, mindent beleadtam, megálmodtam valamit, amit most más álmodik tovább, csúfosan hagytam magam kihasználni, és padlóra kerülni. 

Okolhatnék érte másokat, de azzal nem mennék semmire. Egyszerűen nem álltam készen, és nem az volt a végcél. Azt szoktam mondani, hogy minden jó, ha a vége jó, és ha még nem jó, akkor még nincs vége. Az én történetem, a Léleknevelés története ezután kezdődött. Minden nehézség próba volt azért, hogy megerősödjek, minden kudarc azért jött, hogy megtanuljak felállni újra és újra, mindig eggyel többször, mint ahányszor elesek – akárcsak a járni tanuló gyermek -, hogy fejlődjek, hogy jöhessen valami még jobb.

Az egész életem arról szólt, hogy ezen az úton megtanuljak mindent, amire az álmom megvalósításához szükségem volt. Születésem óta tudtam, hogy sok gyermek életére lehetek hatással, és mostanra kikristályosodott, szó szerint megálmodtam, hogy ez a Léleknevelés. 42. életévemben érett meg és állt össze bennem ez az új gyermeknevelési szemlélet, ami tapasztalataim és hitem szerint a mai világban is mindenki számára alkalmazható, és működőképes, mégis teljesen személyreszabott. 

Ma már egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem elég csupán fizikai szinten biztosítani azt, amire egy gyermeknek szüksége van. A tudást nem lehet tölcsérrel tölteni a fejükbe, viszont teremthetünk olyan körülményeket, olyan hozzáállást, hogy saját tapasztalataik által szerezzék meg azt, melyek egy életre beépülnek, és kísérik őket az úton. Ma már sokkal inkább előtérbe kerül a lélek fontossága, a szív és érzelmek elsődleges mivolta. Tudományos kísérleteket is folytattak már azzal kapcsolatban, hogy bebizonyosodjon: a szívben is találhatóak olyan idegsejtek, amelyek csak az agyban fordulnak elő, és az idegrendszer irányításáért felelnek. Ahogy az ősi civilizációk is a szívet tartották az ember központjának és nem csupán szimbolikus értelemben, én is igaznak hiszem egyik kedvenc mondásomat: 

„Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” /Antoine de Saint Exupéry/

Minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének megadni, szeretné a gyermekét biztonságban tudni. A mai rohanó, felpörgött, zajos, ingerekkel teli világunkban ezt egyetlen módon tehetjük meg, ha fizikai mellett elsősorban érzelmi biztonságra törekszünk. A külső világra nincs befolyásunk, csak a saját belső világunkra, lelkünkre. 

Egyetértek azzal a meglátással, hogy a 21. század kulcskompetenciája az érzelmi intelligencia. Erre kell a hangsúlyt fektetni, ezért van létjogosultsága a Léleknevelésnek, ezért kell minél több szülőhöz eljutnia, hogy egy olyan világot teremtsünk meg a jövő nemzedékének, ahol a legfőbb jóra, a mindenki számára igazságosra, a harmóniára való törekvés, a SZERETET a mozgatórugója mindennek. 

Már nem csupán egy saját óvodát szeretnék, ahol minden gyermek boldog, hanem sok ilyen óvodát, és nem is csak óvodát! Készen állok, felvértezve, megerősödve, lelkesen!

Így lesz a veszteségek sorából végső, fényes győzelem.

Itt elolvashatod, hogy a Léleknevelés alapelvei milyen gondolatok mentén jöttek létre.

2021-ben számomra egy nagy lépést tettem álmom megvalósítása felé: sikerült létrehoznom és megnyitnom a II. kerületben az első Léleknevelés Gyermekközpontot, hogy legyen egy olyan hely, ahol a gyermekek alapvető igénye: a szabad játék elsősorban érzelmi biztonságban valósul meg a szeretetteljes légkörnek és a családias, kifejezetten a gyermekek számára kialakított környezetnek köszönhetően. Ez tette lehetővé, hogy minden ide látogató gyermek észrevétlenül és boldogan fejlődjön, miközben otthon érzi magát. A szülők visszajelzései alapján, és az engedélyeztetés során a hivatalos szervek, hatósági és szakmai ellenőrzések alapján ki merem jelenteni, hogy a megfelelő úton haladok a célom felé, ami minden gyermeket vállaló szülő vágya, és az egész társadalom szebb, jobb, boldogabb jövőjének a záloga is egyben: 

Célom: a szülők támogatása abban, hogy megélve a tökéletes szülőséget, minden gyermek kibontakoztathassa önmaga legjobb verzióját!

A járványhelyzet miatt sajnos ez a hely megszűnt, de terveim szerint hamarosan újra megnyitja kapuit a III. kerületben, mert hiszem, hogy olyan helyeknek kell születnie, ahol mindenki egyedi és megismételhetetlen egyéniség, és minden gyermek egy-egy csoda, ahol nincs megbélyegzés, nincs kirekesztés, nincs minősítés, nincs ítélkezés. Mindenki személyre szabott figyelmet kap, és igényeinek megfelelően támogatjuk elsősorban a lelki-érzelmi-szociális fejlődésben, akármennyi időre is érkezik.

Hitvallásom: Minden gyermek egy megismételhetetlen CSODA!

Ez a kiindulópontja a Léleknevelés szerinti szemléletnek, a legfontosabb alapelvem!

A járványhelyzet miatt sajnos ez a hely megszűnt, de alig pár hónap múlva újra megnyitotta kapuit a III. kerületben, mert hiszem, hogy olyan helyeknek kell születnie, ahol mindenki egyedi és megismételhetetlen egyéniség, és minden gyermek egy-egy csoda, ahol nincs megbélyegzés, nincs kirekesztés, nincs minősítés, nincs ítélkezés. Mindenki személyre szabott figyelmet kap, és igényeinek megfelelően támogatjuk elsősorban a lelki-érzelmi-szociális fejlődésben, akármennyi időre is érkezik.

A jelenlegi háborús helyzet ennek a helynek a létjogosultságát is elbizonytalanította, ezért jelenleg nincs állandó helyszín, melyen személyesen találkozhatunk, de időről időre keresem a lehetőségeket, nyitott szemmel, füllel és szívvel járok az Isteni útmutatásra várva.

Léleknevelés – Önazonos emberek sorozat videó